Megfogadta: a család kérésére ezt még végig csinálja, aztán lesz, ami lesz.

Részletek Török Ferenc: Gyógyító tigris című könyvéből

Március 8.-a volt és nagyon hideg. Metsző, erős szél fújt, szállingózott a hó. Az emberek fázósan siettek az utcán. Néhányan egy-egy szál virágot szorongattak a kezükben. A munkába sietők között csupán egy fiatalember lépkedett szomorúan, komótosan. Kezében nem virág, hanem egy kis táska volt. Benne személyes holmijai. Ahogy a Ráth György utcában, az Onkológiai Intézet felé lépkedett, gondolatai valahol nagyon messze jártak. Február 13-án volt a műtétje és egy újabb átvilágítás várt rá. Legszívesebben elmenekült volna, az újabb vizs-gálatban sem hitt, de megfogadta: a család kérésére ezt még végigcsinálja, aztán lesz, ami lesz.

Reggel fél nyolcat mutatott az óra amikor a 33 éves fiatalember besétált az Országos Onkológiai Intézet kapuján. A sebészetet kereste. A nyirokutak színezését írta elő a konzílium, ezt kellett elvégezni egy érfeltöltéssel. Erre azért volt szükség, hogy kiderüljön: van-e valahol áttét a szervezetében. "Csak egy tűszúrás az egész"- biztatta a beutaló orvos- "utána kicsit pihennie kell és aztán már mehet is haza. Azért pizsamát vigyen magával." Belépett az épület földszintjére, az ügyeletes onkológust kereste. Átadta korábbi leleteit, papírjait és várt. A doktor nem sokat kérdezett tőle, rápillantott az iratokra, aztán odaszólt az egyik nővérnek: fektesse a 9-es kórterembe! A nővér és a fiatalember belépett a nyolcágyas betegszobába, ahol egyetlen üres ágy sem volt. A nővér elsietet, de futtában azt mondta: itt várjon!

A fiatalember kijjebb húzódott a kórteremből. Valamennyi ágyon falfehér, csontsovány, félhalott emberek! Istenem, hova kerültem?- kérdezte kétségbeesve magától-, az egyik ápolt fejéből cső lógott ki, a másiknak a hasából, harmadik jajveszékelt. Iszonyú látvány volt. A nővér meg nem jött.
Az egyik férfi, akibe valósággal hálni járt a lélek - mégis a legjobb állapotban lévő volt - odaszólt az ajtóban álldogálóhoz: szintén beteg? Befekszik? A fiatalember fejével, kezével élénken tiltakozott. Megérkezett a nővér. Nem szólt semmit, tágra nyitotta a kórterem mindkét szárnyát és segítőjével betolt egy pótágyat. Mielőtt a fiatalember bármit is kérdezhetett volna, közölte vele: ez a maga helye..................................................

Napokon át vívódott. Az első kezelésre nem mert elmenni. Odatelefonált a doktornőnek. Kitalált valamit és kért egy új időpontot. Lelkierőt gyűjtött. Közben arra gondolt: ha meghal, ki neveli fel hároméves kislányát? Ilyenkor összeszorult a szíve, könny szökött a szemébe. Édesanyja és testvérei gyakran hívták telefonon. Hogy van? Persze ők sem dönthettek helyette, de legalább vigasztalták.
Elérkezett az első kezelés időpontja. Ezt már nem mondhatta le, erre már el kellett mennie. Mint egy betörő, úgy somfordált a sugárterápiás osztály alagútjáig. Azon szurkolt, csak ne legyen senki a váróban, csak ne kelljen senkivel beszélgetnie! A váró üres volt, de még oda is kihallatszott a gép kellemetlen zúgása. Aztán csend lett. Ő következett. Kicsit várni kellett, míg kinyílt az ajtó. Majd megjelent a kezelt beteg és az ápoló, aztán azonnal őt szólították, kérve: derékig vetkőzzön le. A kezelő két helységből állt....................

Minden kezelés után nagyon gyengének érezte magát, émelygett a gyomra, felfújódott a hasa, de legalább nem hányt. A testén kihullottak a szőrök, csupasz lett, csak a lila tinta-jelek díszítették. Idegileg egyre nehezebben tűrte a besugárzásokat, a dübörgő gépet, azt ahogy lemegy a bunkerbe és vár a kezelésre, az ismétlődő ellenőrző vérvételeket. Állandóan töprengett: ha valóban olyan gyógyítóak ezek a sugarak, mint mondják, akkor vajon miért a sok óvintézkedés? A hosszú betonalagút a kezelőig, aztán bent az elzártság, az elszigeteltség? Túl volt már a hatodik kezelésen amikor eldöntötte: elég volt! Többet nem megy az általa csak "Sugár üzletközpontnak" becézett intézménybe. És nem ment!
Biztos volt benne, hogy jól döntött................................

Olvassa el ezt a szenzációs könyvet! Hihetetlen dolgok egy túlélő szemével.

Ára csak 2500 Ft.

Megrendelhető itt.

Az ország egyik legnagyobb gyógyszerellátó központjában, Debrecenben dolgozott Kovács Ádám ikertestvére Éva, aki következőképpen emlékszik a csepphiányra: -Örültünk, hogy megadták a csepp és a kúp gyógyhatású szerként való forgalmazási engedélyét, de az igazság az, a gyógyszertárak ezt nem vették komolyan, mert az orvosok gyógyszerként nem ismerték el a Celladamot. Ott rohadtak a cseppek és a kúpok a raktárban, senki nem rendelte. Olyan ellenállás volt akkoriban a CDM iránt, hogy szinte elképzelhetetlen. A gyógyszertárak csak hallgatólagosan vették tudomásul, hogy forgalmazhatják Ádám találmányát, de rendelni nem rendeltek, mert szerintem féltek attól, mit szól majd az OGYI? Sajnos Ádámot nem szeretik az orvosok. Mi több lenézik! Azt mondják: a suszter maradjon a kaptafánál. Hogy jön egy elektrotechnikus ahhoz, hogy feltaláljon egy gyógyszert? Pedig ha valaki én tudom, hogy a Celladam jó. Egyik ismerősömnek melanómája volt. Műtétre is előjegyezték. De közben kapta az injekciókat. Amikor elérkezett az operáció előtti nap, a kontrollvizsgálaton az orvosok meglepve látták, hogy eltűnt, teljesen visszahúzódott a melanómás felület gyökere. A műtét elmaradt, de az orvosok nem hitték el, hogy a Celladamtól van. Azt mondták: ez lehetetlen. Mi ez, ha nem irigység, szakmai féltékenység?! Nem törődnek azzal, hány beteg hal meg és mennyit menthetnének meg!

Mester Júlia doktornő mondja: Az a legfőbb baj, hogy az onkológiai osztályokon nem foglalkoznak a betegekkel. Csak odamutatnak: az az ajtó a kemoterápia, a másik meg a sugárkezelés. Nem beszélik meg velük azt a rendkívül fontos kérdést, hogy élet! És, hogy halál.......... És, hogy mennyi idő még? Három hónap, egy év? Vagy hidegen csak azt a tényt közlik, hogy három hét. Amikor meghallja egy hozzátartozó, hogy három hete van anyukának, akkor rohan fűhöz, fához. Hiszen anyuka tegnapelőtt még takarított, most meg már csak három hét. És nincs más alternatíva!?